Szinte már megható az az igyekezet, ahogy a Soproni próbál pozitív képet alkotni a magyar bohócligáról, vagyis az első osztályúnak nevezett futballbajnokságról. Nekik hivatalból hinniük kell ebben, hiszen amúgy feleslegesen költöttek volna súlyos százmilliókat arra, hogy megvegyék a bajnokság névszponzori jogát (az már más kérdés, hogy mennyire szerencsés soproninak hívni az országos bajnokságot, ami volt már borsodi is, olyan érzést keltve az avatatlan szemlélőben, mintha minden évben egy másik megyei szervezet nevét viselné a liga). Szerintk tehetségben nincs hiány, és hogy lesz majd Budán még egyszer kutyavásár.
Ez idáig rendben is lenne a részükről - hiszen ki higgyen a ligában, ha nem a főszponzor -, a bajok ott kezdődnek, amikor ezt a hitet tényekkel kellene alátámasztani. A fő probléma, hogy az erre a célra megfelelő, kevés valóban tehetséges futballista már rég külföldre szerződött, vagyis a Soproni Liga szempontjából használhatatlan. Ha pedig csak az itthon maradott resztliről lehet beszélni, akkor vért izzadva lehet csak néhány olyan arcot felkutatni, akinek láttán, nem kap azonnal röhögőgörcsöt a fociban kicsit is járatos tévénéző. A válogatásnál ezért eshetett a választás a tavalyi bajnokság két legtöbb gólt szerzett csatárára, mert esetükben legalább valamilyen adattal alá lehetett támasztani a döntést.
Az egyik ilyen kipécézett arc Waltner Róbert lett, a tavalyi év gólkirálya, aki egy hazai szinten jó, nemzetközi összehasonlításban viszont meglehetősen szerény képességű focista, aki sok sortársához hasonlóan megpróbált külföldön szerencsét csinálni, de csak pofára esett. A másik barátunk a nagy jóindulattal magabiztosnak, amúgy többnyire csak arrogánsnak és nagyképűnek nevezett Bajzát Péter, aki egy röpke németországi kaland után az ETO csapatában kötött ki, ahol legemlékezetesebb produkciója az volt, amikor a VfB Stuttgart ellen csúfosan elvesztett meccsen, 0-4-es állásnál a szépítő gólja után gúnyosan megtapsolta a nagyot hibázó Jens Lehmannt, az ellenfél frissen Eb-ezüstérmet szerzett kapusát.
Azok számára, akiknek nem sokat mond ez a két arc, akár lehet semleges is ez a kampány, a többieknek viszont meglehetősen visszás dolog arról hallani, hogy ők azok, akik kirángathatják a magyar focit a kátyúból. Ennek tetejébe nehezen megfejthető, mit is szeretnének üzenni a reklámok, hiszen bár mindenki szeretne jó focit látni, a dolog sajnos nem ezen múlik. A filmeket nézve az az ember érzése, mintha maga az ügyfél sem tudta volna, mit is akar valójában. Mi vagyunk a támogatók, csináljunk már ezzel valamit! alapon indulhatott az egész kezdeményezés, amiből sajnos a végére sem sült ki ennél több. Unalmas mondatok, ezerszer látott stúdió-shotok, drámainak szánt aláfestő zene kíséretében bejátszott zizegős tévéfelvételek váltják egymást anélkül, hogy a foci igazi hangulatából bármi is átjönne a képernyőn. Akit ezek a reklámok meggyőznek arról, hogy a magyar fociba érdemes pénzt és energiát ölni, az nagyon elszánt lehet. Persze ha az volt a cél, hogy a reklámok színvonala igazodjon a bajnoksághoz, akkor telitalálat a kampány. Ti mit gondoltok?
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
