Hogy érdemes egy méregdrága autó célközönségét megcélozni? Porschét nyilván nem az átlagemberek vesznek, így a nagy médiumokat csak magas meddőszórás mellett lehet használni, a hagyományos, jól célozható DM küldemények viszont a tulajdonosok kézi szórása miatt landolnak a szemetesben. Kivéve, ha a küldemény olyan okos és eredeti ötletre épül, amilyennel a torontói Pfaff autokereskedés rukkolt elő, és készített el a helyi Lowe Roche ügynökség segítségével. Fogtak egy gyönyörű, gyöngyház fehér Porsche Carrerát, és betámadták vele a Torontó leggazdagabb és legelőkelőbb városrészén élőket. Az autóval beparkoltak a gyönyörű házak feljárójára vagy az elé, és egy szép fotót készítettek az autóról, ami jól demonstrálta, milyen jól is mutat egy ilyen gép a ház előtt.
A képet ezután még ott a helyszínen, egy kis mozgó stúdiónak berendezett furgonban egy DM levélbe szerkesztették, mellé pedig a "Közelebb van egy Porschéhoz mint gondolná" fősort írták. Ezután saját kezűleg kézbesítették a kis küldeményt, ami természetesen nagyon sok címzett érdeklődését felkeltette. Olyan ügyesen és finoman sikerült legyezgetni az egójukat, hogy a készítők szerint 32%-uk vissza is jelzett, és lekötött egy tesztvezetést a kereskedésnél, ami kegyetlen jó arány. De nem csoda, egy jó ötlet éppen attól jó, hogy működik.
Ne ijedjen meg senki, nem a Mindig TV médiamarktban tévéző, nehéz felfogású baráti társaságát szeretném méltatni, hanem egy olyan reklámot, ami ott és akkor van jelen, amikor senki nem számít rá, mégis tökéletesen releváns, és nemhogy nem zavar senkit, de egynesen imádnivaló. Ez pedig egy egyszerű termékelhelyezés az atlétikai versenyek színhelyén, ahol nők és férfiak dobálnak mindent, ami a kezük ügyébe esik. Azzal persze senki sem törődik, hogy a sok gerelyt, diszkoszt, kalapácsot, meg golyót ki hozza vissza! Azazhogy mégicsak, merthogy a Mini épp ebben látta meg a tökéletes reklámlehetőséget.
Elkészítettek egy az eredetihez szinte mindenben hasonlító, távirányítású mini Minit, aminek a belsejébe az elhúzható napfénytetőn keresztül bele lehet pakolni az elhajigált tárgyakat. Ízig-vérig brit (leszámítva persze a tulajdonos BMW-t), tehát tökéletesen illeszkedik a londoni helyszínhez, ráadásul annyira jópofa, hogy nem lehet nem imádni. Bevallom, én inkább Pars dobásaira koncentráltam a közvetítés alatt, nem a kis Minikre, de a közönség állítólag megőrül a kis autókért, és renegeteg felvétel is bizonyítja, hogy ott vannak a helyszínen. Ezután már csak erre fogok figyelni. Ti láttátok már?
A zene mindenkié! Beleértve a galambokat is, amikről egy dél-afrikai kampányban kiderült, hogy remek érzékük van a jazzhez. Az augusztus végén kezdődő, a Standard Bank által támogatott jazz fesztiválra ugyanis a helyi TBWA reklámügynökség ötlete alapján egy egész különleges zenei kísérlettel hangoltak a szervezők. Johannesburg egyik terét, amelyet a képek tanusága szerint nem véletlenül hívnak Galamb térnek, egy jazz zenekar teljes hangszerarzenálját kiállították, és bemikrofonozták. Ezt követően a gitárokra, dobokra, szintetizátorbillentyűkre magokat és morzsa darabkákat szórtak, hogy ezzel csalogassák oda a kis repülő patkányokat. Jöttek is a srácok, és olyan fergeteges free jazz menetet levágtak a járókelőknek, hogy öröm volt hallgatni. Mondjuk valószínű, hogy utómunkában a hangmérnök egy kicsit rásegített a zenére, de az ötlet ettől még szerintem nagyon jó. Pont annyira őrült, mint amennyire egy jó jazz zenének lennie kell. Éljenek a galambok, éljen a jazz!
Először is szeretném leszögezni, hogy a Greenpeace szervezettel semmi bajom, annak célkitűzéseivel messzemenőkig egyetértek, és az ebben a kampányban feszegetett témában is igazat adok nekik. Ha egy multi olyan lépésre szánja el magát, amely beláthatatlan következményekkel járhat, a civileknek igenis minden eszközt fel kell használniuk, hogy ezt megakadályozzák. Ha erre a nyilvánosság mozgósítását látják a megfelelő eszköznek, akkor ezt kell elérni, és olyan kampányokat szervezni, készíteni, amelyek felhívják a figyelmet az ügyre. De nem olyat mint amilyet a hazai Greepeace-nek sikerült elkövetnie Bódi "Wakeboard" Sylvi főszereplésével. Hogy miért nem?
Mert ha egy ügyet népszerűsíteni szeretnék (márpedig az Északi-sark természeti épségének megőrzése és ennek kapcsán a Shell bojkottálása egy fajsúlyos ügy), akkor olyan embereket kell felkérni annak képviseletére, akivel a célközönségem azonosulni tud. Olyan endorsert kell keresni, aki hitelesen tudja bemutatni a problémát, mert maga is kapcsolódik ahhoz, van hihető és releváns véleménye arról. Már ezen az első ponton csúnyán elhasal a kampány, hiszen Bódi Sylviről a fotóin, dubai megszólalásain, Kedves "Orange Ways" Ferivel folytatott exkapcsolatán kívül legfeljebb a lakásfelújítása kapcsán hallunk, eddig ritkán szólalt meg környezetvédelemmel kapcsolatos témákban. Úgy hangzik a szájából az egész, mintha csak egy újabb suta próbálkozás lenne a részéről, hogy bekerüljön egy vágókép erejéig a Reflektor magazinba, vagy negyed hasábot írjon róla a Story. Végig azt vártam, hogy a kisiskolás módon, egy hatéves kislány gesztusaival kísért, álmérgesen elmondott szöveg után jön majd a Tabu tv logója,esetleg előugrik Jáksó László, kezében egy Kész átverés pezsgővel és jót nevethetünk az egészen. Amikor viszont a Greenpeace megjelent, egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ez az ő megbízásukból készült, és ezt ők felvállalhatónak tartják.
Nem is mennék bele olyan részletekbe, mint hogy egy 645 Ci BMW hogy jön a környezettudatossághoz, vagy hogy miért markolássza a medvejelmezbe bújt statiszta fenekét a mi Szülvink, és miért pacsiznak a végén olyan boldogan. Az egész koncepció bántóan hiteltelen, átgondolatlan és sablonos, ami teljesen félreérti vagy lenézi a célcsoportot. És itt ne jöjjön nekem senki azzal a marhasággal, hogy hiszen beszélünk róla, tehát a reklám jó. Nem, nem jó, mert nem a Shellről, nem az alap problémáról beszélünk, hanem a kampány vállalhatatlan színvonaláról. Ha csak ez lett volna a cél, akkor sokkal nagyobb nézettséget lehetett volna elérni a YouTube-on, ha Sylvi néni a macival nem pacsizik, hanem egy vad szexjelenetet forgat egy hatalmas, olvadó jégyhegy tetején, kezében egy Északra mutató iránytűvel és egy piros alkoholos filccel áthúzott fésűkagylóval. Pedig lehetett volna ehhez találni egy hitelesebb arcot az ügynek, vagy ha már valakinek Bódi úrnő volt az álma, ahhoz meg egy jobban működő koncepciót, amitől nem lenne olyan érzete az embernek, hogy két hét múlva ennek az ellenkezőjét is elmondaná a művésznő, ha a Shell eleget kínálna neki. Sajnálom az egészet, mert ez csak árt a Grenpeace-nek is, sokkal jobban kellene figyelniük a renoméjukra, sokkal jobban kellene figyelni arra, hogy mit gondolnak róluk az emberek.
Nincs annál zavaróbb, mint ha valakinek a foga közt marad egy kis ételcafat a reggeli lecsóból vagy éppen az ebédre elfogyasztott péknéből csülök módra. Ezzel még a kispadon fikát evő német szövetségi kapitány, de még Alekosz alsógyatyája sem versenyezhet. Hogy mi erre a bizonyíték? Ez a három kép! Mert mit vesztek rajtuk észre legelőször? Hogy valakinek három keze, csak egy füle vagy hat ujja,van? Egy frászt! Csak azt a kis ételmaradékot, ami a foga közé szorult. Hiába a sok Photoshop disaster, ha valakinek nincs rendben a szája, másra már nem is figyelünk. Hát nem szuper a Colgate fogselyem hirdetése? Hát de!
Erre a kérdésre volt kíváncsi a Fantastic Delites nevű rizses snack gyártója, ezért egy különleges automatát készített és állított fel az egyik forgalmas utcán. A rendkívül elmés Delite - o - Matic névre keresztelt gép mindenkinek egy doboz rizses vackot adott tök ingyen, aki teljesítette a kijelzőn megjelenő utasításokat. A dolog eddig még nem lenne olyan körömlerágóan izgalmas, de a kapott feladatok egyre agyamentebbek voltak, és a végén már teljesen abnormális dolgokat kértek a járókelőktől.
Mert amíg mondjuk a gépen lévő piros gombot tízszer kell megnyomni, még simán akad, aki bevállalja. Még talán százat is megér egy ilyen cucc. Na de ötezret? Ne már! Komolyan van, aki képes annyi ideig ott szobrozni, és nyomogatni a hülye gombot? Van ám! Sőt, még hülyébb is. Emberek simán letérdelnek, istenként leborulnak a gép előtt, vagy éppen táncolnak és ugrálnak, ha az kell egy doboz ingyen termékhez. Úgy csinálnak magukból hülyét egy ajesz dobozért, mint az egyszeri magyar celeb a Vacsoracsatában. Van, aki szerint rohadt vicces, van, aki szerint inkább csak szomorú ez a kampány, szerintem meg mindenki döntse el maga. Ti például hány gombnyomást vállalnátok be egy zacskó chipszért? A kampány oldalán lévő nyomógombbal akár ki is próbálhatjátok!
Az, hogy ott legbelül mindegyikükben van illetve volt valami jó. Például a májuk vagy a veséjük, hiszen legyenek is bármilyenek, a szerveiket donorként tovább adhatják, és azok még jók lehetnek valakinek, megmenthetik valakinek az életét. Így húz veszélyes és szándékosan botránykeltő párhuzamot egy kampány, amely a szervdonorság fontosságára szeretné felhívni a figyelmet. Hogy nyilvánvaló legyen a szándék, a sorozat harmadik tagja George Busht ábrázolja stilizáltan, így még szebb lesz a donorjelölt csapat. Hogy ez kit és miért győzne meg a donorság fontosságáról, azt nem tudom, de attól tartok, maguk a készítők sem. Pedig az üzenet fontos, és még ennek a megközelítésnek is lehetett volna létjogosultsága, például ha a jóízlés határain belül marad (a Bieberes szerintem magában működőképes), és nem kever bele szándékosan botránykeltő párhuzamokat. De így már kevésbé. Kár...
Egy igazi futballszurkoló szívvel-lélekkel támogatja a csapatát, és áldozatokra is képes érte. Földrészeket utazik át, hogy láthassa, hóban, esőben buzdítja a lelátóról a kedvenceit, és ha kell a vérét is adja a csapatért. És itt most nem a nézőtéri csatározásokra, vagy a meccs előtti és után megvívott "férfias" ökölcsatákra gondolok, hanem arra, hogy ha a csapat azt kéri, akkor egy valódi szurkoló szó szerint a vérét adja kedvenceiért. Ezt a fajta vérszövetséget szerette volna megerősíteni és a szurkolók fanatizmusát egy jó ügy érekében kihasználni a brazil második ligában játszó Esporte Clube Vitória futballcsapat, amely egy látványos ötlettel fejelte meg a jótékonysági felhívását.
A hagyományosan vörös-fekete szerelésben játszó klub egy különleges, fehér-fekete csíkozású mezt készített a játékosoknak a kampány elején, vagyis eltűntette a mezről a szurkolóknak oly kedves vérvörös színt. Ezt követően hirdették meg véradó akciójukat, arra kérve a szurkolókat, hogy közösen küzdjenek az országban nagy problémát jelentő vérhiánnyal, és adjanak vért minél többen. Az összegyűlt vér mennyiségének növekedésével párhuzamosan, a mezükön lévő fehér csíkok is kezdtek feltelni vörössel, így adva visszajelzést a kezdeményezés állásáról. Ha elég vér gyűlik össze, a szurkolók a vérüket adva, cseppenként csempészhetik vissza a legendás vörös színt a mez csíkjaira, ezzel mintegy vérszerződést kötve a klubbal. Az ötlet egyszerre erősítette a szurkolók elkötelezettségét és szolgált egy jó ügyet, ami közül már az egyik is elég lenne ahhoz, hogy egy jó kampányról beszélhessünk. Aki tud portugálul, az itt megnézheti az eredeti kampányfelhívást is.
Az aprópénz nem aprópénz, ha támogatásról van szó, mert legyen bármilyen kicsi is a hozzájárulásunk összege, ha elég sokan mozdulnak meg, összeadódva már egy szép, kerek summa jöhet ki a végén. Ezt a tescói gondolatot szerette volna a Misereor nevű, az Unicefhez hasonló, a világ fejlődő országaiban élő, hátrányos helyzetű gyermekeket támogató szervezet valahogy demonstrálni azoknak, akiktől ügyük támogatását kérték. Ehhez egy különleges city light posztert készítettek, ami tulajdonképpen nem más, mint egy érmével működő Rube Goldberg masina. A járókelőknek ebbe kellett beledobniuk a támogatásra szánt pénzérméjüket, majd az üvegen keresztül végigkövethették annak útját.
Az érme apró kis mütyüröket, képeket, szerkezeteket hozott mozgásba, s ahogy végighaladt a pályán, szórakozató és egyben játékos formában mutatta meg, hová is juthat el ez a kis támogatás. Lehet belőle indiai mentőautó, argentin iskola vagy éppen egy dél-afrikai öntözőrendszer, ami mind-mind az ott élő gyerekek életét teszi könnyebbé. A végén egy egyszerű gomnyomással és egy QR kód segítségével posztolhatták is a magukról készült fényképet, ahogy gyermeki örömmel figyelik, merre kanyarognak az eurók. Ezzel a kampány máris egy szélesebb célcsoportot is elért, akik ha nem is feltétlenül a gépbe dobva, de maguk is gurítottak néhány eurót a szervezetnek.
Először akkor kaptam fel a fejem, amikor a Befutó (eredeti címén Luck) sorozat forgatását leállították, mert a forgatások közben több ló is elpusztult a versenyjelenetek felvétele közben. Aztán egy másik alkalommal is olvastam verseny közben megsérült és elpusztult lóról, ma pedig az index főoldalán is szerepel a hír, miszerint a 90. Magyar Derbyn el kellett altatni a Lake Luis nevű lovat, mert bukás közben annyira szétroncsolta a a lapockáját, hogy nem volt esélye a felépülésre. Ezek kapcsán kezdtem el én is figyelni a kritikus hangokra, melyek szerint a lóverseny már rég nem sport, hanem egy üzlet, aminek a elsősorban a végletekig kihasznált lovak isszák meg a levét. Ez ellen a jelenség ellen készített egy egészen döbbenetes kampányt egy diákokból álló csapat, hogy felhívja a szerencsejátékosok figyelmét arra, hogy ha nem változik semmi, akkor tétjeikkel ha csak áttételesen is, de lovak pusztulását segítik elő.
Ehhez egy olyan netes fogadó alkalmazást készítettek, amelyben magát a fogadó mechanizmust, és a fogadás logikáját állították a feje tetejére, hiszen itt nem a versenyek győzteseire kellett fogadni, hanem arra, hogy melyik lesz az a ló, amelyik legközelebb elpuszul valamelyik derbin. Ehhez a lovak mellett található adatbázist lehetett segítségül hívni, amiben a ló egészségi állapotától, versenyeinek számán és hajszoltsági fokán át a zsoké statiszikájáig minden adat szerepelt. A megtett téteket az alkalmazás automatikusan a facebookra is posztolta, ezzel segtítve elő a provokatív, vagy ha úgy tetszik morbid ötlet terjedését. Nekem nagyon tetszik az ötlet komplexitása, eredetisége, és a kivitelezés is, látszik, hogy nem lóhalálában csapták össze, pedig csak egy reklámsuli diákjainak munkájáról van szó.
A brit édességgyártó Cadbury mindig is szerette a szürreális, már-már meseszerű reklámkampányokat. Gondoljunk csak a doboló gorillára, a táncoló ruhákra és szemöldökökre, vagy az életre kelt reptéri csomagszállítókra. Az idei Joyville kampányukkal pedig eljutottak arra a szintre, hogy már le sem tagadhatnák: ők akarnak lenni Charlie, és létre akarják hozni a csokigyárat, benne a sok, furcsa külsejű alkalmazottal.
A szép az egészben, hogy nem csupán a tévéképernyőn és az interneten, hanem a valóságban is próbálják hozni ezt a kialakított image-t. Legutóbbi kampányuk során odáig merészkedtek, hogy egy egész vonatot használtak fel egy hostess promócióra. A sydneyi promó során több vasútállomáson is megjelent egy lila gőzös, melyből csokit osztogató szerzetek léptek elő. Bár én még vártam volna valami extra ötletet, így is rendkívül ötletes (és drága) kampányról van szó, ami tényleg kiragadta az embereket a hétköznapi világból. Szerintem nagyon jó irány ez a Cadbury-től, kíváncsian várom az újabb agyszüleményeket.
Milyen jó lenne, ha úgy ránézésre meg lehetne állapítani valakiről, hogy hátsó szándékkal közeledik a gyerekekhez. Akkor egyszerűen csak ki lehetne herélni, mielőtt bármit is árthatna a kicsiknek. De a legtöbb alkalommal egy pedofil pont úgy néz ki és úgy is viselkedik, mint egy átlagos flnőtt, aki szereti a gyerekeket, és megtalálja velük a közös hangot. Épp ezt bizonyítja be a Blue Sky Bridge nevű gyermekvédő szervezet kampánya. Ebben egy kedves, barátságos narrátort hallunk, aki arról beszél, hogyan lehet egyszerűen és olcsón, akár a ház körül megtalálható anyagokból rakétát építeni. Még a hallgatót is érdekli, amit magyaráz, nemhogy egy a repülésért, pláne a rakétákért bolonduló kisfiút, aki valószínűleg minden gyanakvás nélkül hallgatná a felnőtt bemutatóját. Pedig igencsak lenne oka a gyanakvásra, mert a kis rakétákat bemutató ember egy pedofil bűncselekményért elítélt férfi. Ezt a narráció végén el is mondja nekünk, bizonyítván, hogy soha nem tudhatjuk, kiben bízunk meg, ki férkőzik gyermekünk bizalmába, ezért mindig érdemes gyanakvóbbnak lenni. Mert erre az esetre is érvényes a jobb félni, mint megijedni mondás. Nekem megrázó volt.
Megvan a maga bája, amikor egy ötletes reklámmal azt reklámozzák, hogy valahol kevesebb vagy éppen egyáltalán nincs reklám. A FoxMovies csatorna éppen ezt tette, ráadásul nem bízták a véletlenre a hatást, mert rögtön páros oldalakat vettek meg, sőt közéjük még egy plusz kamu hirdetést is elhelyeztek. Hogy miért? Mert szerették volna egy ötletes megoldással demonstrálni, hogy náluk nem szakítja meg a filmélményt a tolakodó reklám. Nem kell attól tartani, hogy Ripleynek addig kell farkasszemet néznie a savas leheletű aliennel, amíg lemegy a legújabb, ph-semleges hatású fogkrém reklám, Neónak nem kell egy autóhirdetés miatt megmerevednie a Smith ügynökkel vívott harc közben, és a Hollywoodlandet is anélkül élvezhetik a nézők, hogy valaki platinaszőkére akarná festeni a haját.
Ezt úgy mutatták meg, hogy a film egy ikonikus jelenetét egy páros oldal két felén helyezték el, közéjük pedig egy kitépett oldalt tettek, amelyen jól láthatóan valamilyen kamu termék kamu reklámja szerepelt. Éppen úgy távolították el a nemkívánatos reklámokat, ahogy azt a filmek közben is teszik, hogy ne zavarják meg vele a szent filmáhitatot. Eszméletlen nagy ötlet, különösen, hogy sikerült a sajtóhirdetés formátumból valami egészen újat kihozniuk. Nem lennék meglepve, ha viszontlátnánk majd ezeket is a reklámfesztiválokon.
A detroiti Motor City Nightmares független horrorfilm fesztivál szervezői egy igazán agyas ötlettel örvendeztették meg a mozinézőket. A horrorfilmek közben ugyanolyan jólesik az izgalmakat egy kis pattogatott kukoricával levezetni, mintha egy akciófilmet néznénk, ha pedig már ott van a XL-es nagy vödörnyi popcorn a kezünkben, miért ne lehetne azzal valamit kezdeni is. Ez indította be a szervezők és a Y&R ügynökség kreatívjainak a Fűrész filmeken edzett agyát is, akik a vödör oldalára egy levágott, vértől csöpögő fejet tettek, amitől úgy nézett ki a cucc, mintha egy felnyitott koponyából kellene kieszegetni a kis agyvelőrózsákat. Nem azt mondom, hogy ezentúl a családi mozihoz is ezt kellene osztogatni, de egy ilyen fesztiválhoz szerintem tökéletes kapcsolás az agykukorica. Én biztosan megkóstoltam volna.
A macskaimádók megérdemlik a halált, mint ahogy a hipsterek, az őrült nagynénik, a tetováltak, és még nagyon sok mindenki, de csak akkor, ha dohányoznak, és ennek következményeképpen tüdőrákjuk van. Így hangzik az ameikai Tüdőrákellenes Szövetség legújabb kampányának hihetetlenül provokatív fősora, amelynek célja természetesen a megbotránkoztatás volt. Ahogy az előre megjósolható volt, a botránykeltés sikerrel is járt, de az ötlet nem éppen úgy sült el, ahogy azt a szervezők szerették volna. A nem sokkal ezelőtt indított kampány plakátjai, amelyeken ehhez hasonló headline-ok voltak olvashatók sokaknál kivágták a biztosítékot, és el sem jutottak a valódi főüzenetig. Merthogy a kampány valójában épp arra szerette volna felhívni a figyelmet, hogy senki sem érdemel halált, akinek tüdőrákja van, szemben azzal a közvélekedéssel, amely a tüdőrákosokat megkülönbözteti a többi rákos betegtől, mondván, ők maguknak köszönhetik a kórt, így valahol meg is érdemlik annak következményeit.
Ez ellen az ártalmas közvélekedés ellen szerettek volna tiltakozni a szervezet tagjai ezekkel a provokatív képekkel, amelyek épphogy nem az ő álláspontjukat képviselik, hanem azt mutaják be, mennyire abszurd is az a gondolat, hogy bárki is megérdeleje a halált, függetlenül attól, hogy dohányzott-e vagy sem. A plakátokon és a honlapjukon is igyekeznek is elmagyarázni ezt a gondolatsort, de elég kis sikerrel, és egyelőre úgy tűnik, hogy a negatív és káros diszkrimináció helyett inkább csak maguk ellen sikerült irányítni a közfelháborodást. Nagy kár, erről a kérdésről igencsak érdmes lenne értelmes beszélgetést folytatni, hiszen hihetelenül káros ez a vélekedés, ami egyfajta stigmát tesz a tüdőrákosokra, és sokaknak teszi még nehezebbé a halálos kór elleni harcot.
